H. Móra Éva |

Csak meg ne kérdezze valaki, „miről szól” a legújabb Háy-könyv. Mit válaszolnék? Hogy mindenről? Az életről? Mondanám, hogy Ecce homo? Hiszen a fülszöveg nyolcmilliárd emberről beszél, tehát gondolhatjuk, hogy az emberről általában. (Ha egy kötőjelet tennénk a címbe, máris mindenkire vonatkozna – de nincs.) Csakhogy ez nem igaz, hiszen a szerző többször is hangsúlyozza, hogy kizárólag budai lakosokról ír.

Azért ez jelentős szűkítés – bár, ha tipikusnak tekintjük ezeket a szereplőket, talán mégis jellemző lehet a Föld népességének egészére, amit ír. De mégsem, hiszen – s ez is többször hangsúlyt kap a könyvben – a regényben kizárólag boldogtalan életutakat mutat be. Akkor fogalmazhatunk így talán, a regény témája: „hogyan ronthatjuk el életünket rossz döntésekkel?” Ez se jó, hiszen a boldogtalanság oka nem mindig rajtunk múlik, előidézhetik például betegségek, halál, gyász…

Nos, e hosszúra nyúlt s kissé körülményes bevezető igencsak passzol a Boldog boldogtalan stílusához. A gyakorlott Háy-olvasók megszokhatták, sőt keresik is az újabb és újabb regényekben ezt a stílust: szeret elkalandozni, egy (nem kevésszer: féloldalnyi) mondaton belül újabb témákba kezdeni, újabb csapásokat vágni – hogy aztán az oldalakon át kifejtett melléktémáktól kacskaringósan ugyan, de visszataláljon az eredeti mondandóhoz. Van, akinek ez idegesítő, de ez az író sajátja, védjegye. Maga is ironizál ezeken: „Sajnos olyan hosszú volt a kitérő, hogy elveszett a kitérő előtt megkezdett mondat vége.” (Én nagy élvezettel olvasom e szellemes, nem ritkán csúfondáros felhanggal kísért kitérőket.)

Erre a regényre mindez fokozottan igaz. Fejezetekre tagolás nélkül, „ömlesztve” kapjuk a történeteket; sorsok, életutak részleteit, amelyekben nemcsak a boldogtalanság a közös vonás, hanem mindegyik a férfi-nő kapcsolatra fókuszál. S mennyire hasonlóak ezek a sorsívek! „…nem különleges senkinek az élete – írja Háy –, mindenkivel ugyanaz történik…” És valóban, ezek a párok mind úgy keresik a boldogságot, hogy kilépnek kapcsolataikból, hazudnak, csalnak. Ezeknek aztán látszólag sokféle következménye lesz, hiszen sokféle élethelyzetben élnek a szereplők, mégis egyfelé, a boldogtalanság felé vezetnek az utak. Ez persze így túl egyszerű, banális lenne. Épp a sajátos, háyos látásmód és gondolatfűzés az, ami tartalommal tölti meg e látszólagos egyformaságot.

Háy lubickol ebben a stílusban, már-már szórakozik az olvasóval, amikor egy döntés, sorsfordulat mesélésének kellős közepén elkezd filozofálgatni… S ezek az eszmefuttatások oldalakon át tartanak. De szinte oldalanként hoz be új szereplőket is a maguk új történeteivel. Igazán csak néhány a temérdek felvonultatott közül: (a fülszövegben is említett) történelemtanárok és magyartanárnők – utóbbiak közül ketten férjet cserélnek; egy jógaoktató (az ő alakjára kivételesen többször is visszatér) és szeretői: a lány, akit teherbe ejtett és aki abortuszra készül; a lány anyja, aki többször kísérelt meg öngyilkosságot, mivel a férje csalja, pszichiátriára is kerül többször.

Aztán különféle egymást csaló házaspárok; egy néni és egy bácsi; egy másik néni és bácsi; egy rákbeteg nő és a férje; egy esküvőiruha-kölcsönző fiatal lány, aki végre már saját esküvőre vágyik; különböző pszichológusok; egy öregedő színésznő, akire már senki se kíváncsi; egy hanyatló számítástechnikai cég tulajdonosa; egy sátoraljaújhelyi könyvtárosnő; egy vezető újságíró, kommunikációs egyetemi oktató, a felesége, akit elhagyott, majd visszatért hozzá, a szeretője, aki később kirúgta, a felnőtt lánya, aki elköltözött (az újságírónak később agydaganata lett); egy (fiktív) norvég nyomozó; egy elvált ügyvéd.

Aztán valamikori gimis osztálytársak; egy nő, aki befogadott egy hajdani, arab világban működő üzletembert, a lánya, aki ezt helyteleníti, az elutasító rokonok; egy szobrász, aki megveri a feleségét, mert az beleszeretett egy politikai elemzőbe (ovis gyerekeik vannak); egy tesitanárnő, aki ismeri (és másféleképpen is kedveli) a kortárs írókat; egy író-olvasó találkozó szereplői egy szabad szellemű (persze budai) középiskolában.

Sok-sok alkoholista és sok-sok antidepresszáns, hangulatjavító, nyugtató, de ugyanannyi vitamin, reformétel és táplálékkiegészítő is, hiszen nem csupán önsorsrontók mutatkoznak itt be. A gyerekek, ha kicsik, háttérben maradnak; ha felnőttek már, külföldön, jó helyeken élnek. Mindenki név nélkül. Látszólag nagy a merítés, de egyfelé futnak a sorsok.

• Olvass bele!

Van egy nagyon fontos jellemzője még ennek a könyvnek. A folyamatosan ömlő, egymásból kinövő példázatokat egyfajta elidegenítő módszerrel mutatja be: szüntelenül emlékezteti az olvasót arra, hogy irodalmi művel, fikcióval van dolga, ami most, jelen időben születik, akár bele is szólhatunk az alakulásába. Afféle beavatás ez: mint amikor a szemünk láttára készül egy rajz, s alkotója olyanná alakítja, amilyennek mi szeretnénk. Háy is gyakran töpreng, kérdez, ki-kiszól a regényből, kvázi az olvasóval együtt írja: ilyen legyen ez a szereplő? nem, inkább öregebb/fiatalabb/férfi/nő stb., úgy hatásosabb. Saját magát – aki nem azonos a sorok írójával – is sokféleképpen nevezi: a szöveg gondnoka, az író, a szerző, az elbeszélő, a szövegfelelős, a másoló (értsd: a szerző fejéből másolja ki a gondolatokat).

Háy sokszor minősíti saját szövegét – szintén nem kevés iróniával: „…ez a könyv tényleg olyan, mint egy társkereső, mindenki megtalálja a társát, akivel végigbotorkálhat a szereplők dzsungelén…” Másutt, a kapcsolatok futamidejét számítgatva: „Más a helyzet az elvált, de már két gyerekkel rendelkezőknél, ott természetesen öt-hat év is lehet a futamidő, néha tíz. Ez a külső kapcsolati időszámítás egyébként gondolatilag és praktikusan is a regény innovatív része.” Számos helyen megcsillan a jellegzetes humor: „Amúgy a megidézett verset, ha egyáltalán bárki is tudja, milyen versre gondoltunk, Vácon írta a költő, amikor meglátogatta az épp ott szegénységben sínylődő szüleit, akiknek nem volt már tyúkudvaruk sem, ezért tartottak tyúkot a lakásban (a szobában lakik itt benn – sic!). Ezzel egyben megelőzve korukat, az emberséges tyúktartást a fiuk programversével terjesztették a világban…” Másutt: „…attól a konkrét naptól fogva, amely nap ebben a könyvben május 21., egyébként jobb lett volna a június 21., mert az a jóga világnapja, így aztán a szöveg már az időzítésével is rá tudna csatlakozni a világlélekre, s ezzel aztán még indokoltabbá tehetné, hogy a könyvindító szereplő mért megy délután jógázni.”

És még egy kedvencem a biopiacos jelenetből, amelyben a kissé (?) sznob budai polgároknak is odamondogat (a helyszín a Budapest Nagyregény Háy-fejezetéből már ismerős): „A középkori kékvért a modern korban felváltotta a zöldövezet, vagy más megfogalmazásban a kéktüdő” „…ők is azok közé tartoznak, akik mélyen megvetik a fajtiszta kutyák tartását. A fajtiszta kutya a rasszizmus bujtatott formája. Mert akik a kutyákat képesek ilyen módon osztályozni, valójában ugyanazt gondolják az emberekről is.”

Nehéz abbahagyni, mert bár döccenősen indult az olvasás – a szöveg különös szerkezete okán –, végül igencsak elmerültem benne.

És a lényegről, a mélyebb rétegekről még nem is beszéltem. Nem is lehet. Néhány kulcsszó: folytonosság, végesség, elmúlás… Olvassák el!

Háy János (Wikipédia oldaláról)

Háy János: Boldog boldogtalan
Európa Kiadó, Budapest, 2024
464 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
online ár a kiadónál 4124 Ft
ISBN 978 963 504 8748

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek.
Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: „Fáj a hátam, megfognád?” Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: „Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik.”
Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni – nehéz lesz megválni tőle.